i'm soi sorry!!

Halika! Ez nem egy új rész, mint ahogy a címben is utaltam rá...mivel itt a suli és nem is kapok visszajelzéseket, szüneteltetem a blogot. Hamarosan ha lesz időm, újból írok! ☺
És még1x sorry!!

2.rész~ A hír

Mosolyogva figyeltem őket, mikor valaki leült mellém. Ránéztem. Louis volt. 

-Szia!-köszöntem mosolyogva.

-Hali, Lolly. Mizu?

-Semmi. Veled?

-Szintén. Kipihented a múltkori esetet?

-Azt hiszem...igen!

-Akkor rendben. Van kedved sétálni?

-Igen. Menjünk.-egy darabig sétáltunk, amikor megcsörrent a telefonom.

-Igen?

-Szia, kincsem, gyere haza kérlek! Sürgősen!-apu volt, a hangja nagyon idegesen csengett.

-Oké, megyek...-azzal letettem.

-Mi a baj, Lolly?-állt elém Louis aggódva. 

-Haza kell mennem. Most.

-Mi? Mi történt?

-Én sem tudom. De most jobb, ha megyek.

-Jó. Hazakísérjelek?

-Köszi, aranyos vagy, de nem kell. Hazatalálok egyedül is.

-Rendben. Szia! Majd találkozunk!

-Igen. Szia!

-Várj, megadod a számod?

-Öhhm. Persze.-bepötyögtem a telefonjába a számomat gyorsan aztán elköszöntem és elindultam. Otthon apa és anya a kanapén ült és rám várt.

-Lolly. Gyere, ülj le. 

-Mi történt?-figyelmen kívül hagyta a kérdésemet és a tesóimat hívta, akik hamarosan lerohantak a lépcsőn. Egyre türelmetlenebbek voltunk. 

-Ajj, mondjátok már!

-Rendben. Maradjatok nagyon erősek, gyerekek.-mondta apa. Rosszul kezdődik...

-Anyátok... Anyátook...öhhm...-nem tudta folytatni.

-Gyereket várok!-közölte anyu.

- Na ne, ez lehetetlen. Majdnem 40 vagy, mégis hogy lehetséges ez?

-Magam sem tudom...

Ez fura. Na mindegy...

Hogy tetszett? Növeljük a tétet: 3 komi után hozom a kövit!!
Csicsi.xx

1.rész-Lazítás

Másnap reggel nyúzottan ébredtem. Ránéztem az órámra, ami hajnali 3-at mutatott. Gondoltam úgy sem bírok tovább aludni, ezért a fürdőszobába indultam néhány ruhával, amit kiválasztottam magamnak.
Belenéztem a tükörbe. Felszisszentem. Nem a saját arcképem nézett vissza rám. Hanem egy kipirosodott szemű, kialvatlan, búskomor lány. Régen mindig meg voltam elégedve a külsőmmel, ugyanis mindig frissen, kialudtan ébredtem. A szemeim csillogtak, pláne hogy nem voltak sosem kipirosodva a sok sírástól. Egész életemben most sírtam ki a legjobban magamat. Eddig csak kiskoromban sírtam utoljára. Jó, elég a kalandozásból. Felöltöztem, és megmostam az arcomat. Már is jobb. A hajamat összefogtam. Lassan el kellene menjek a fodrászhoz új formára nyíratni. Elterveztem, hogy elmegyek lazítani.
Ezután lementem a konyhába, bekacsoltam a rádiót nagyon halkan és dudorászva csináltam magamnak reggelit. Lehuppantam a nappaliban lévő kanapéra, és a rádiót leváltottam a tévével. Unottan kapcsolgattam a csatornák között. Aztán egyszer csak megálltam az egyiknél. Azt hiszem félreláttam. Vagy mégsem? De hisz, ez... Alig akartam hinni a szememnek. Ugyanis Louis volt a tévében. Ledermedten ültem és hallgattam. Louis híres? Na, ezt sosem gondoltam volna... Mikor odajött hozzám... Nem volt vele senki... Egy újságíró vagy riporter sem. Fura. Na mindegy. Ezután elfogyasztottam a reggelimet, és gondolkodtam.
Hogy hogy Louis híres? Énekes? Egy banda tagja? És miért alacsonyodott le egy ilyen kis senkihez, mint én? Van vajon barátnője? Ezernyi kérdés kavargott a fejemben. Kínomban felléptem a facebookomra, és twitteremre. Rákerestem az adatlapjára. Igen, valóban híres. Nagyon. Az ún. One Direction nevű bandában játszik további 4 sráccal. Hű... De helyesek... Kiderítettem, hogy van barátnője, sajnos. Egyszóval minden kérdésemre választ kaptam. Kivéve egyet. Miért alacsonyodott ke egy ilyen kis senkihez, mint én? Kérdezgettem magamban újra és újra. De semmilyen értelmes magyarázat nem jutott eszembe. Hagyjuk.
Időközben a családom többi tagja is felébredt. Miután üdvözöltem őket, leültek reggelizni, én pedig felhívtam a "körmöst", időpontért.
Viszonylag jókorra kaptam időpontot, ezért elindultam a drogériába, ahol bevásároltam minden lazításhoz szükséges kelléket. Épp jókor végeztem, még kényelmesen oda tudtam érni a manikűrösömhöz.
Szépen megcsináltattam a körmeimet, és közben beszélgettünk egy jót. Elpanaszoltam neki, hogy "mit tett velem a drágalátos exem, kinek nevét még a számra sem veszem." Ő csak legyintett és annyit mondott, hogy jobbat érdemlek nála. Hálásan megköszöntem neki mindent és hazaindultam.
A fülesemmel zenét hallgattam, úgy baktattam hazafelé, amikor úgy döntöttem, hogy elmegyek a parkba. Odaérve leültem egy padra.
A telefonomon elindult James Arthur Impossible c. száma. Mivel ez egy gyönyörű szám, hangosabbra vettem. Közbrn mosolyogva néztem, hogy a velem szemben lévő padon egy anyuka, ölében egy pici babával játszadozott. Egyszer valaki leült mellém.

Folytatásért 2 kommentet várok!
~Csicsi :*

Prológus

"Miért? Miért én? Mivel érdemeltem ezt ki? Ilyen gondolatokkal futottam végig az utcán sírva. Csak futottam és futottam. Azt sem tudtam hova, csak futottam. A szememből folyamatodan ömlött a könny, és ezáltal nem láttam semmit. Egyszer megálltam. Lerogytam a földre, és a mellettem levő ház falának döntöttem a hátamat. Fényesen sütött a nap, én meg ott bőgtem. Egyedül. Miért pont nekem kellett ilyen sors? Épp az imént kaptam rajtra a barátomat a közös házunkban, ahogy engem éppen megcsal! Teljesen összetörtem lelkileg.  Az utca kihalt volt. Aztán egyszer lépteket hallottam. Éreztem, hogy valaki megáll mellettem, és engem néz. Felnéztem, megtöröltem a könnyeimet, és megnéztem, ki az. Egy srác.
-Minden rendben?-kérdezte aggódva.
-Nem, sajnos semmi sincs rendben.-mondtam kicsit megnyugodva és újabb könnycseppjeim kibuggyanása ellen küzdve.
-Gyere.-nyújtotta a kezét és felállított.
-Köszönöm.
-Máskor is. Egyébként én Louis vagyok. Louis Tomlinson.
-Laura Richardson. A legtöbben Lolly-nak becéznek.-mosolyogtam rá.
-Örvendek.
-Én is. -és újra eszembe jutott, hogy miért is futottam és és újra elfogott a sírhatnék, és ki is gördült egy könnycsepp a szememből.
-Hey, Lolly. Ne sírj! Utálom, ha egy lány...-mielőtt még befejezhette volna mondtatot megcsörrent a telefonja.-sír...-fejezte be végül.- Egy pillanat, felveszem! -bólintottam, mire odébbment telefonálni. Egy kis idő elteltével visszajött hozzám.-Bocsi. Ez fontos volt. Most viszont mennem kell. Kérlek, hívj fel, ha bármiben tudok segíteni.-mondta, majd lefirkantotta egy papírdarabra a telefonszámát.
-Köszi, Louis.
-Máskor is! De én megyek. Majd hívj bátran! Szia! Ja és ne sírj!
-Rendben! Szia!-végre ez kicsit feldobott. Miután kicsit kielmélkedtem magam hazaindultam. Vagyis vissza a barátomhoz.
Bementem. Nem akartam hozzászólni Jake-hez, de megszólított.
-Áh, szia Laura. Jó, hogy jössz, ideje, hogy elvidd innen a koszos cuccaidat!
-Szia drága Jake. Igazad van. Jó, hogy végre megtudtam, hogy milyen egy idiótával jártam. És, hogy alig egy hete járunk, de máris megcsalsz! Még az ex-pasi pozícióra sem vagy méltó.-forgattam meg a szemeimet.
-Igen? Húzz innen a mocskos ruháiddal meg mindeneddel együtt! Világos voltam?
-Mint a nap.-mondtam gúnyosan és összeszedtem a ruháimat, és már indultam is haza. A családomhoz. Bementem.
-Sziasztok! -köszöntem.
-Csak nem? Lolly! -borult a nyakamba anya, aztán sorban visítoztak a tesóim és jöttek megölelni. Aztán apa is, és leültünk megbeszélni, hogy miért is jöttem haza.
-Ha nem bánjátok, én felmegyek a szobámba, és kipakolok.
-Menj csak.-mondta anya.
-Köszi.-válaszoltam, és feltrappoltam a szobámba. Elraktam a ruháimat. Ezután ledőltem az ágyamra, elővettem a fülesem, és zenét hallgattam. "-Laura Richardson.